Mint a mesében

Tényleg olyan. És nem kell hozzá semmi az égvilágon, mert már minden megvan. 

Egy hétig az volt a menetrend, hogy óvoda után bementem Hozzá. Kaptam reggelit, ha éhes voltam, ha nem, akkor csak kávét. Kimentünk a kertbe és ő locsolt, megcsinálta az 1 nm-es krumplitornyot, deszkákból (meglátjuk, mi lesz belőle), mutatta, hogy hol tartanak az eprek, kerítést festett, gyümölcsfákat mutogatott, hogy milyen szépen virágoznak, tulipánokat csodáltam, meg az egyéb virágokat amik ott élnek, madárcsicsergést hallgattunk (mintha erdőben lennénk, pedig a falu közepén van!). Beszélgettünk, terveztünk, ötleteket tárgyaltunk át oda-vissza, sokat nevettünk. Kaptam tippeket otthonra, amit egyre többször hív közösnek, miénknek, ezzel is lendítve magát az elszakadás felé… kaptam palántákat a kertembe, kaptam ígéreteket, amik be lesznek tartva (istenem, eddig csak fehér holló volt ez!). De a legeslegeslegeslegjobb az volt, amikor kiültünk a nyugszékekbe, ő szemtornázott (el akarja hagyni a szemüveg viselését jövő ilyenkorra) én meg csak ültem és fogtam a kávémat, és csak voltam.  Csak voltunk. És csend volt és meleg volt és nyugalom volt és csak mi voltunk. Nem kellett semmi, se szó, se érintés, csak lenni ott együtt. 

Kb 10 óráig volt időnk, tehát másfél óránk volt minden reggel. Akkor jött érte az apja és mentek a szőlőbe. Aztán délután jött hozzám is és csinált valamit az én kertemben is, vagy hozott valamit amit, megbeszéltünk. Metszett, ásott, velem volt. 

Hát kell ennél több? (Kell hát! Nemsokára lesz is!)