Józan paraszti

Na ez az ami miatt szeretem a falut! A józan paraszti ész, a tiszta logika, az egyszerű gondolkodás! 

A csapatnak lett volna egy fellépése, amit végül a főnök inkább lemondott, mert a fő-beszélő (azaz Ő) nem tudott volna menni. A többi részletre nem tért ki a fórumon. Erre aztán ugrottak a fő-banyák, legalábbis a szókimondó örök kritikus (höhh… szerinte! De ő csak egy sima kötekedő!) simán lehülyézte a főnököt, zárójelben bocs-csal. Merthogy Őnélküle sehovase mehet a csapat ezek szerint?!

A főnök, aki a fia lehetne a kötekedőnek, simán visszahülyézte és felsorolta a többi érvet ami ellene szól a fellépésnek. A végén odaszúrta, hogy ettől függetlenül, ha ő, a kötekedő vállalja, odaszól, hogy mégis mennek, ésakkor ő, a kötekedő szervezze meg! Mondanom se kell, válasz azóta sem érkezett.

HHHÁ!!!!

FŐNÖK, LEBORULOK A NAGYSÁGOD ELŐTT!!! Illetve az egyszerűséged előtt 🙂

Ejj de szép tud lenni a nap egy ilyentől! 

Reklámok

Titkok

Az életem tele van nagy titkokkal. Titkok, mert ha elmondom, a reakciók negatívak, kiborítók, elbizonytalanítók, lehúzók, szemetek, átkozottak!!! Pedig semmi titok nincs egy mindennapi döntésben, egy dolog megvevésében, egy történésben, egy beszélgetésben. egy kérdésben, egy válaszban. De én sose voltam elég jó, ha nem volt gond a tettekkel, akkor a frizurám volt rossz vagy a ruhám. Sose kaptam a számomra létfontosságú személyektől pozitív visszajelzést, mert valami mindig baj volt velem, rajtam. Így aztán mire felnőttem, az életem tele lett titkokkal. A történeteim, a gondolataim sokfelé szóródtak szét, nincs egy központja az egésznek, nincs egy megbízható kiindulási pontom. Illetve már van, 11 éve megtaláltam azt az embert akit húgomként szeretek és tisztelek, ő már szinte mindent tud rólam. Ő tényleg engem hallgat, engem lát, tudja és érzi hogy miről beszélek. Nem ítél el, de ha mégis, az kell. De anyukámnak sose voltam elég csinos és jólfésült, jólöltözött meg aztán végképp nem. Apukámnak sose voltam elég karcsú (istenem, 58-60-as derékkal sem!!!), mindig túl görbe volta lábam. Most túl ősz vagyok. “Vágass a hajadból hogy rendezettebb legyen!” Hát pedig ez nem lesz rendezettebb attól sem, mert nem mindenhol őszül! És engem nem is zavar. Sőt, Őt sem zavarja. Kifejezetten tetszik neki. És Képviselőnének is tetszett… olyan jól esett! Az én döntéseimmel mindig hiba volt, de mindig jó végük lett. Ez az számomra fontos személyeknek fel sem tűnik, meg vannak győződve, hogy az aggodalmuk, a hisztériájuk és a gyomorfekélyük tett helyre mindent. Nekem semmi közöm hozzá! Nyilván, hát hogy lenne már, hisz az én életem, kizárt, hogy tudnám, mit akarok!

Borzasztó ez! Ki akarom ezt már nőni végre! El akarom felejteni! Nem akarom ezt a függőséget, mert ölbutítésnyomorbadönt! Ha épp nem a számomrafontosak, akkor más véleménye aggaszt. Folyton lesem, hogy ez vagy az fajon mit fog szólni hozzá… pedig alapjában nem érdekel. Csak reflex. Nagyon rossz reflex. Kéne egy kis agymosás…

Kezdem meg… vagy inkább felismerni…?

Ünnepség volt, eljött. Pontosabban eljöttek az Édesével. Átnézte a fűtést, feltöltötte, megjáratta, délután ünnepség. Jól érezte magát, hát még a gyerek… boldog volt, hogy eljött hozzá, hogy vele játszik, hogy van. Itthon tevés-vevés tovább, laptop a gyerekek orra elé lett szépen rakva, hadd nézzék amit amúgy is meg tudnak nézni. Hadd játsszanak rajta, hát törődni kell velük! Nekem dolgom volt, másnapra kellett volna elkészülnöm, nem sikerült, de nem lényeg. Főztem is, nem ettek belőle egy falatot sem. Édese aranyos, jóindulatú, kedves. Egyelőre nem tudom hova tenni, megnyugtató jelenség úgy ahogy van, de kissé megfakítja a tudat, hogy egy olyan ember igényeinek felel meg, akiről tudom, hogy felszínes… vagy nem is tudom… a látszat fontos, mélység nincs. Odavannak egymásért, rajonganak. Ezzel nincs is gond. A gond ott van, hogy én sose voltam ilyen. Most viszont látom, hogy ilyennek kellett volna lennem ahhoz, hogy működjünk. Ez borzasztó!!! NEKEM! Mert ez az én olvasatomban nagyon… hogyismondjam… elhiszem és látom, hogy ez egy komoly és tartós kapcsolat köztük, azt kapnak és adnak amit kell, amire a másiknak szüksége van. Nem akarom lealacsonyítani, nem akarom minősíteni, igazából összehasonlítani sincs értelme… de annyira piszkál. Nincs bennem rosszindulat, amikor leírom, hogy NEKEM EZ TÚL KEVÉS!

Nem vagyok egy igényes valaki. Ezalatt azt értem, hogy nem járok fodrászhoz, nem festem semmimet, alapvetően megelégszem a vízzel, a szappannal, samponnal és némi dezodorral. Ennyire minimális az általam használt kozmetikumok száma. Viszont ezt elvárom a másiktól is! Elfogadom, ha egy hapsi borostás, ha nem frissen vágott a haja, ha látszik hogy melóból jött elő és koszos a keze arca…. de hogy napokig ne lásson vizet, azt azért már na… A saját szagomat sem bírom még rövid távon sem, másét meg aztán… Nem, nem vagyok finnyás, tudom, hogy vannak alkalmak amikor az ember nem frissen ugrik ki a víz alól és bele a tisztába, de ez az ember képes volt napokig nem fürdeni!!! És ahogy elnézem, ez most is így van. Emlékszem, hogy a haja-bajsza hónapokig nem volt levágva miután innen elment. Pedig a bajusz az azért eléggé zavaró. Évek óta én vágtam neki, egész ügyes voltam már a végére. A haját is én vágtam. Nem erőltette túlzottan sose, szólt, hogy le kéne nyírni, de ha épp nem értem rá, nem emlékeztetett újra 1-2 óra múlva, hogy “héhahó, csinálni kéne a fejemmel valamit!”. Eltűnt valamerre. Napokkal később újra megemlítette. És ez így ment addig, amíg észbe nem kaptam, hogy szólt miatta… Hát még nekem kellett volna kergetnem ollóval?! (NEKEM KELLETT VOLNA MEGNEVELNI?!?!?!?!!!) Az Édese kifejezetten ápolt, fodrászolt, festett, sminkre nem emlékszem… csinosan öltözik, stb. Mint a tűz és a víz. Hangsúlyozom, nem vagyok finnyás!!!

Szóval nem is tudom, hogy fogalmazzam. A beszélgetéseik, amiket hallottam, sekélyes, felszínes semmiségekről szóltak. Nem gondolom, hogy filozofálniuk kellene vagy színházi előadásokat látogatni rendszeresen, operától zengő autóban utazni… nem.

Ami meglepett, az az volt, hogy elég nekik, hogy a másik van! Így. (Egyébként ez a szememre lett ám hányva anno, hogy én nem szeretem őt csakúgy…) Nagyon gondolkodom, hogy nem vártam-e túl sokat. Valószínűleg de! Viszont ez a sok csak neki sok. Mert nekem nem elég, ha a másik csak van! Kell, hogy adjon is valamit. Az, hogy van és hogy szagolhatom….? Ez így elég gáz, nem? Azt értem, hogy mások az igények, tisztában vagyok vele, hogy az én agyam sokszorosát járja mint az emberek többségéé (NEM, NEM VAGYOK ZSENI VAGY IQ-BAJNOK!!! BONYOLULT VAGYOK!), de akkor miért kellett velem elhitetni, hogy értve vagyok. Nagyon gagyi volt a csali: rejtvény. Szeretek rejtvényeket fejteni, apukámtól ez a szeretet, nekem ez alap. Talán feltűnhetett volna, hogy pár hónap múlva már nem foglalkozott vele egyáltalán… az is, hogy én sem veszem, mert egész más kell. Aztán ott az olvasás. Olvasott, de én már nem. Amikor én akartam olvasni, akkor mást kellett csinálni. Neki megvolt a zavartalan ideje rá.

Nem nézem le! Nem gondolom, hogy kevésbé ember mint Ő vagy bárki más! Egész egyszerűen csak felfoghatatlan számomra, hogy 10 évet lehúztunk egymás mellett ekkora igénybeli különbségekkel!

Jelenet: kaját megették (fél 11-kor délelőtt, hoztak a gyerekeknek is jóval reggeli után, nem sokkal ebéd előtt, a megkérdezésem nélkül!!!), egymásra néz olvadva: “Egészségedre édesem CCCCCUPPPPPP!!!!”
Háttööö… megdicsérlek, mert megetted…? Ezért jár egy szájrapuszi…? Vagy ez valami biztosíték, hogy enyimvagy? A gyerekemet megpuszilom bárhol bármikor, de van határa a dolognak, elég szűk. Nem látványosság szerintem!

Belém sajdult a felismerés, hogy nekem ilyennek kellett volna lennem… Hogy vihogni, pusziszkodni, jutalomcsókocskákat dobálni… dehát az már az érzelem netovábbja, ha én a számmal akarom őt illetni, hát most… juuj, nekem ez nem megy!!! Nekem ez túl intim dolog. Nekem ez saját és kettőnkről szól!

Mégegy adalék: sietni kellett haza, nem maradtak a másnapi rendezvényen, ahol mindkét gyerek fellépett, mert még haza kell érni meg összeszedni meg rákészülni és másnap korán meló. Nagyjából egy órával a rendezvény kezdete előtt elköszöntek, elmentek. Amikor mentünk a gyerekekkel a rendezvényre, szokás szerint kicsit késve, rohanva, észre vettem, hogy 50 m-re tőlünk jön le a Bizonyos Autó apuval a volánnál a szemben levő utcából. Várnia kellett a kikanyarodással… nem tudom, hogy láttak-e minket, én minden esetre fogtam a két gyereket és a lehető leggyorsabban beszaladtunk a rendezvény helyszínére. Nem szóltam a kicsiknek… mit szóltak volna? Valószínű fel sem fogták volna, hogy apu megint hazudott!

De miért kell hazudni?!?!!?!

Számomra ez érthetetlen és baromi fájdalmas. Azt gondolja, hogy nem fogom elengedni ha máshova is menni akar? Azt hiszi, hogy a gyerekek nem fogják elengedni? Ennyi erővel meg is nézhették volna őket, mert onnantól számítva kb egy órán belül mindketten leszerepeltek. Hozzá teszem, hogy valamikor év elején, talán februárban találkozott a kisebbik utoljára az apjával… a nagyobbik karácsonykor. Azóta csak skype, talán kétszer…. És itt vagyok egy kurvanagy kérdőjellel, hogy tényleg én vagyok a hülye, hogy szerintem ez kurvakevés?!!?!

JUJDEJÓ HOGY VÉGE!!!!!!

Szívből, fogcsikorgatva

Mert ez öröm. Nem értem ugyan, de az. 

Mintha kötelező lenne rendezvényt szervezni utolsó pillanatban, segítséget nem kérve, de el sem fogadva, mártírként, nyugtatót szedve, rá bort éspervagy pálinkát iszogatva, utólag mindenkit jól elküldeni a búsba (NEM FELTÉTLEN SZEMTŐL SZEMBE!!!!), gyerekének vállán zokogva, a rendezvényt végigvicsorogva, vörös, puffadt arccal bazsalyogva.

Mintha kötelező lenne gyereket szekálni, tankönyvet átírva megmutatni hogy a tanár a hülye a gyerek meg egyáltalán nem hülye (tényleg nem az, honnan-e feltételezés???), tanulni a gyerekkel éjt nappallá téve, lelustadögözni ha egy pihenőnapot szeretne (anyulécciigazoljegynapooooot!), leckét írni a gyerek helyett mert jajszegény agyon van terhelve (és ha nincs kész a lecke, karó, PEDIG A GYEREK NEM HÜLYE!!!).

Mintha kötelező lenne házastársat szekírozni, összevissza ugráltatni majd jól lecseszni hogy nincs kész semmi, lavórokban mosogatásra kényszeríteni mert nincs kész a mosogató (de amióta elkészült SEM mosogatni), elválni de a közelben tartani mert a ház körül sok dolgot azért meg kell ám csinálni, dacból nem szexelni (még annak árán sem, hogy így magától is megvonja az örömet!!! ÓMÁJGÁD!!!), annak ruháit kísérletképp nem kimosni, közös nyaralást egyéb programokat elvárni (hiszen házasok, akkor ez kötelező!), minden tettét lefikázni mondván ezzel ösztönzi (az hát, válásra!).

Mintha kötelező lenne Csapattal programra kapkodva utolsó pillanatban előkészülni, fórumon ötleteket várni, az ötleteket lefikázni, zárójelben a “deúgyse” “énbezzeg” “tibezzeg” típusú gondolatokat feltétlen odaírni, csapattagra név szerint nem említve pikkelni, csapattagot nem engedni érvényesülni, fél csapatot szervezésből kihagyni aztán szemrehányást tenni.

 

Nem szeretek átkozódni, se rosszat kívánni, de az ilyen(ek)nek tényleg ne legyen ennél nagyobb öröme!

 

(kiegészítések várhatók!)