Kezdem meg… vagy inkább felismerni…?

Ünnepség volt, eljött. Pontosabban eljöttek az Édesével. Átnézte a fűtést, feltöltötte, megjáratta, délután ünnepség. Jól érezte magát, hát még a gyerek… boldog volt, hogy eljött hozzá, hogy vele játszik, hogy van. Itthon tevés-vevés tovább, laptop a gyerekek orra elé lett szépen rakva, hadd nézzék amit amúgy is meg tudnak nézni. Hadd játsszanak rajta, hát törődni kell velük! Nekem dolgom volt, másnapra kellett volna elkészülnöm, nem sikerült, de nem lényeg. Főztem is, nem ettek belőle egy falatot sem. Édese aranyos, jóindulatú, kedves. Egyelőre nem tudom hova tenni, megnyugtató jelenség úgy ahogy van, de kissé megfakítja a tudat, hogy egy olyan ember igényeinek felel meg, akiről tudom, hogy felszínes… vagy nem is tudom… a látszat fontos, mélység nincs. Odavannak egymásért, rajonganak. Ezzel nincs is gond. A gond ott van, hogy én sose voltam ilyen. Most viszont látom, hogy ilyennek kellett volna lennem ahhoz, hogy működjünk. Ez borzasztó!!! NEKEM! Mert ez az én olvasatomban nagyon… hogyismondjam… elhiszem és látom, hogy ez egy komoly és tartós kapcsolat köztük, azt kapnak és adnak amit kell, amire a másiknak szüksége van. Nem akarom lealacsonyítani, nem akarom minősíteni, igazából összehasonlítani sincs értelme… de annyira piszkál. Nincs bennem rosszindulat, amikor leírom, hogy NEKEM EZ TÚL KEVÉS!

Nem vagyok egy igényes valaki. Ezalatt azt értem, hogy nem járok fodrászhoz, nem festem semmimet, alapvetően megelégszem a vízzel, a szappannal, samponnal és némi dezodorral. Ennyire minimális az általam használt kozmetikumok száma. Viszont ezt elvárom a másiktól is! Elfogadom, ha egy hapsi borostás, ha nem frissen vágott a haja, ha látszik hogy melóból jött elő és koszos a keze arca…. de hogy napokig ne lásson vizet, azt azért már na… A saját szagomat sem bírom még rövid távon sem, másét meg aztán… Nem, nem vagyok finnyás, tudom, hogy vannak alkalmak amikor az ember nem frissen ugrik ki a víz alól és bele a tisztába, de ez az ember képes volt napokig nem fürdeni!!! És ahogy elnézem, ez most is így van. Emlékszem, hogy a haja-bajsza hónapokig nem volt levágva miután innen elment. Pedig a bajusz az azért eléggé zavaró. Évek óta én vágtam neki, egész ügyes voltam már a végére. A haját is én vágtam. Nem erőltette túlzottan sose, szólt, hogy le kéne nyírni, de ha épp nem értem rá, nem emlékeztetett újra 1-2 óra múlva, hogy “héhahó, csinálni kéne a fejemmel valamit!”. Eltűnt valamerre. Napokkal később újra megemlítette. És ez így ment addig, amíg észbe nem kaptam, hogy szólt miatta… Hát még nekem kellett volna kergetnem ollóval?! (NEKEM KELLETT VOLNA MEGNEVELNI?!?!?!?!!!) Az Édese kifejezetten ápolt, fodrászolt, festett, sminkre nem emlékszem… csinosan öltözik, stb. Mint a tűz és a víz. Hangsúlyozom, nem vagyok finnyás!!!

Szóval nem is tudom, hogy fogalmazzam. A beszélgetéseik, amiket hallottam, sekélyes, felszínes semmiségekről szóltak. Nem gondolom, hogy filozofálniuk kellene vagy színházi előadásokat látogatni rendszeresen, operától zengő autóban utazni… nem.

Ami meglepett, az az volt, hogy elég nekik, hogy a másik van! Így. (Egyébként ez a szememre lett ám hányva anno, hogy én nem szeretem őt csakúgy…) Nagyon gondolkodom, hogy nem vártam-e túl sokat. Valószínűleg de! Viszont ez a sok csak neki sok. Mert nekem nem elég, ha a másik csak van! Kell, hogy adjon is valamit. Az, hogy van és hogy szagolhatom….? Ez így elég gáz, nem? Azt értem, hogy mások az igények, tisztában vagyok vele, hogy az én agyam sokszorosát járja mint az emberek többségéé (NEM, NEM VAGYOK ZSENI VAGY IQ-BAJNOK!!! BONYOLULT VAGYOK!), de akkor miért kellett velem elhitetni, hogy értve vagyok. Nagyon gagyi volt a csali: rejtvény. Szeretek rejtvényeket fejteni, apukámtól ez a szeretet, nekem ez alap. Talán feltűnhetett volna, hogy pár hónap múlva már nem foglalkozott vele egyáltalán… az is, hogy én sem veszem, mert egész más kell. Aztán ott az olvasás. Olvasott, de én már nem. Amikor én akartam olvasni, akkor mást kellett csinálni. Neki megvolt a zavartalan ideje rá.

Nem nézem le! Nem gondolom, hogy kevésbé ember mint Ő vagy bárki más! Egész egyszerűen csak felfoghatatlan számomra, hogy 10 évet lehúztunk egymás mellett ekkora igénybeli különbségekkel!

Jelenet: kaját megették (fél 11-kor délelőtt, hoztak a gyerekeknek is jóval reggeli után, nem sokkal ebéd előtt, a megkérdezésem nélkül!!!), egymásra néz olvadva: “Egészségedre édesem CCCCCUPPPPPP!!!!”
Háttööö… megdicsérlek, mert megetted…? Ezért jár egy szájrapuszi…? Vagy ez valami biztosíték, hogy enyimvagy? A gyerekemet megpuszilom bárhol bármikor, de van határa a dolognak, elég szűk. Nem látványosság szerintem!

Belém sajdult a felismerés, hogy nekem ilyennek kellett volna lennem… Hogy vihogni, pusziszkodni, jutalomcsókocskákat dobálni… dehát az már az érzelem netovábbja, ha én a számmal akarom őt illetni, hát most… juuj, nekem ez nem megy!!! Nekem ez túl intim dolog. Nekem ez saját és kettőnkről szól!

Mégegy adalék: sietni kellett haza, nem maradtak a másnapi rendezvényen, ahol mindkét gyerek fellépett, mert még haza kell érni meg összeszedni meg rákészülni és másnap korán meló. Nagyjából egy órával a rendezvény kezdete előtt elköszöntek, elmentek. Amikor mentünk a gyerekekkel a rendezvényre, szokás szerint kicsit késve, rohanva, észre vettem, hogy 50 m-re tőlünk jön le a Bizonyos Autó apuval a volánnál a szemben levő utcából. Várnia kellett a kikanyarodással… nem tudom, hogy láttak-e minket, én minden esetre fogtam a két gyereket és a lehető leggyorsabban beszaladtunk a rendezvény helyszínére. Nem szóltam a kicsiknek… mit szóltak volna? Valószínű fel sem fogták volna, hogy apu megint hazudott!

De miért kell hazudni?!?!!?!

Számomra ez érthetetlen és baromi fájdalmas. Azt gondolja, hogy nem fogom elengedni ha máshova is menni akar? Azt hiszi, hogy a gyerekek nem fogják elengedni? Ennyi erővel meg is nézhették volna őket, mert onnantól számítva kb egy órán belül mindketten leszerepeltek. Hozzá teszem, hogy valamikor év elején, talán februárban találkozott a kisebbik utoljára az apjával… a nagyobbik karácsonykor. Azóta csak skype, talán kétszer…. És itt vagyok egy kurvanagy kérdőjellel, hogy tényleg én vagyok a hülye, hogy szerintem ez kurvakevés?!!?!

JUJDEJÓ HOGY VÉGE!!!!!!

Szívből, fogcsikorgatva

Mert ez öröm. Nem értem ugyan, de az. 

Mintha kötelező lenne rendezvényt szervezni utolsó pillanatban, segítséget nem kérve, de el sem fogadva, mártírként, nyugtatót szedve, rá bort éspervagy pálinkát iszogatva, utólag mindenkit jól elküldeni a búsba (NEM FELTÉTLEN SZEMTŐL SZEMBE!!!!), gyerekének vállán zokogva, a rendezvényt végigvicsorogva, vörös, puffadt arccal bazsalyogva.

Mintha kötelező lenne gyereket szekálni, tankönyvet átírva megmutatni hogy a tanár a hülye a gyerek meg egyáltalán nem hülye (tényleg nem az, honnan-e feltételezés???), tanulni a gyerekkel éjt nappallá téve, lelustadögözni ha egy pihenőnapot szeretne (anyulécciigazoljegynapooooot!), leckét írni a gyerek helyett mert jajszegény agyon van terhelve (és ha nincs kész a lecke, karó, PEDIG A GYEREK NEM HÜLYE!!!).

Mintha kötelező lenne házastársat szekírozni, összevissza ugráltatni majd jól lecseszni hogy nincs kész semmi, lavórokban mosogatásra kényszeríteni mert nincs kész a mosogató (de amióta elkészült SEM mosogatni), elválni de a közelben tartani mert a ház körül sok dolgot azért meg kell ám csinálni, dacból nem szexelni (még annak árán sem, hogy így magától is megvonja az örömet!!! ÓMÁJGÁD!!!), annak ruháit kísérletképp nem kimosni, közös nyaralást egyéb programokat elvárni (hiszen házasok, akkor ez kötelező!), minden tettét lefikázni mondván ezzel ösztönzi (az hát, válásra!).

Mintha kötelező lenne Csapattal programra kapkodva utolsó pillanatban előkészülni, fórumon ötleteket várni, az ötleteket lefikázni, zárójelben a “deúgyse” “énbezzeg” “tibezzeg” típusú gondolatokat feltétlen odaírni, csapattagra név szerint nem említve pikkelni, csapattagot nem engedni érvényesülni, fél csapatot szervezésből kihagyni aztán szemrehányást tenni.

 

Nem szeretek átkozódni, se rosszat kívánni, de az ilyen(ek)nek tényleg ne legyen ennél nagyobb öröme!

 

(kiegészítések várhatók!)

Jégeső

Napsütés, jóidő, sok kint játszás, gyönyörködés a virágokban, a madarak hangjában és röptében, a veteményesben. Mert lett az is újra. A hagyma már 10 cm-es, kibújtak a zöldbabok, a borsó, a retek, kezdenek az eprek magukhoz térni, némelyik virágzik is, igaz, elég bátortalanul. Majd ásunk kutat és bátran fogunk locsolni. És még fel lesz ásva egy kis rész, mert kell még a többi epernek is a hely és kell tök is meg ami csak lehet!

Nyugalom, boldogság, egyetértés, egy felé haladás, egyek a gondolatok, nem szűnő vágy. Odabújás, simogatás, nevetés, szirupos és mégsem émelyítő. Jó adni, jó kapni, jó érteni és jó, hogy ért. Biztonságérzet.

Előző nap hírek minden felől, hogy ott a vihar, jön a vihar. Itt süt a nap, de a nyomottság már érezhető, valami van a levegőben. A fecskék is alacsonyan vadásznak, néha fúj a szél, de jó idő van.

Várakozás. Jó lenne kicsit együtt dolgozni itthon, segítséggel könnyebb lenne, nekem túl sok, még belegondolni is. Jól hagytam a fejemre nőni, most nem látok ki belőle, a tervnél tovább nem jutok. Egyre több és nyomasztóbb, de azért még elviselhető. Bár egyre nehezebben. Este énekkar, kicsit fáradtan megyünk. Jönnek ők is, furcsa, mert kendőt kötött a fejére. Ritkán szokott, most megint ez a hóbortja támadt, hazafelé már nincs rajta. Hoz citerát, dorombot, kanalat, szájharmonikát… Villámcsapás!

Hazaértünk, hoztunk amit kellett. Szemerkél az eső, fekete felhők jönnek a hegy felől. Áh, úgyse lesz ebből semmi komoly! Összerakja a slagot meg a locsolófejet, kipróbáljuk, tökjó! A növények egyre jobban néznek ki, lesz cseresznye, szilva, körte, barack is egy kevés. Kicsit dörög… Kilocsolkodjuk magunkat, kell még slag, nem elég hosszú, majd vesz még egyet. Bejövünk, még 20 perc oviig. Egyszercsak ideér, veri az ablakot, hirtelen, erősen. Jég is van benne, borsónyi, intenzíven másfél percig. A növények….!

Lesznek programok, felkérés ide-oda szerepelni. Melyik mikor lesz? Melyikre megy el az énekkar és hogyan? Ki mikor ér rá, mehetünk-e busszal, vagy autók kellenek. Ő vezetheti a buszt, de nem ér rá, nem tud több szabadságot kivenni, mert mennek nyaralni és oda kell….
Mennek megint együtt nyaralni…
Már szervezik…
Balatonra…
Jeges zuhany, forró szurok, szívmegállás, döbbenet! Volt róla szó, de mostanában nem. Volt róla szó, hogy lesz, de nem együtt, hanem Ő a fiúkkal ide, nej meg valahova máshova, útközben ott hagyva, hazafele felszedve, így mindenki megkapja amit akar, nem zavarják egymást. Mindenki fél tőle, tele nyűggel, vitával, kínlódással, kurvanyázással, meneküléssel, kerülgetéssel, tűréssel, túléléssel. Visszagondolva, egész jó szokott lenni, csak… Elcsendesülök, nem beszélek, nem nézek rá, összetörtem. A jég leverte a szirmaimat…
Tudom, hogy nem jön éjszakára, pedig szeretne, jelezte, de tudom, hogy fáradt és nem fogja bírni. De várom, mert hátha… sírva alszom el, az ajtó nincs kulcsra zárva. Óránként felébredek és nézem az időt… hajnalig megy így. Reggel ovi után megyünk a városba.

Eláll. Épp időben, indulni kell, a gyerek ilyenkor már egyedül szokott lenni. Tök ciki! Egy órával zárás előtt (15 órakor, ómájgád!!!!). Tisztul a levegő, a fülledtség elmúlt, a jég nem tett látható kárt, minden zöld és üde. A madarak is újra előjöttek, csillog-villog minden, kezd kisütni a nap. Holnapra már semmi sem fog látszani ebből a zivatarból, minden szebb lesz mint volt, a növények dúsabbak, erősebbek, a levegő tisztább, egészségesebb. Új erőre kap minden.

Észre veszi, hogy szótlan vagyok, nincs bennem lelkesedés, kedv. Már úton vagyunk, szóvá teszi. Nem bírok megszólalni, mert fojtogat a gondolat. Végre pár hosszú nehéz perc múlva kibököm:
“Megint mentek a Balatonra?”
Rádöbben, megérti, felfogja. Megáll. Érzi, hogy mit érzek, pedig nem mondtam még semmit. Sírok. Sóhajtozik. Átölel. Sírok. Tudok mindent, de elmondja. Tud mindent, de elmondom. Nincs félreértés, becsapás, csak belegondolás, tudatosulás van. A nejnek van pofája a közös nyaralást, kirándulást, elmenést valahova természetesnek venni, amikor a házban sem tűri meg. Van pofája sofőrnek, havernak, unalmas perceiben hallgatóságnak használni. Ha nem kapja meg, tesz róla, hogy megkeserülje. Hisztis! Erőszakos! Ő pedig békeszerető, hallgató, ráhagyó, bólogató, csak legyen béke! Már kopik, már kevésbé áll rendelkezésre, már van, hogy elutasítja. Már látja saját magát, látja, hogy milyen mélyre lett elásva. Sajnálom, de ez nem segít rajta. Küzd ez ellen, küzd magáért, mert akarja, hogy MI legyünk.
Hazafelé már beszélek. Sokat és sokfélét. Néha nevetek is. Holnapra már nem fog látszani rajtam ebből semmi, könnyebb lesz a lelkem, az övé is lecsillapul, erősebbek leszünk, egészségesebbek. Új erőre kapunk.

 

(Köszönöm, Éva!)

Mint a mesében

Tényleg olyan. És nem kell hozzá semmi az égvilágon, mert már minden megvan. 

Egy hétig az volt a menetrend, hogy óvoda után bementem Hozzá. Kaptam reggelit, ha éhes voltam, ha nem, akkor csak kávét. Kimentünk a kertbe és ő locsolt, megcsinálta az 1 nm-es krumplitornyot, deszkákból (meglátjuk, mi lesz belőle), mutatta, hogy hol tartanak az eprek, kerítést festett, gyümölcsfákat mutogatott, hogy milyen szépen virágoznak, tulipánokat csodáltam, meg az egyéb virágokat amik ott élnek, madárcsicsergést hallgattunk (mintha erdőben lennénk, pedig a falu közepén van!). Beszélgettünk, terveztünk, ötleteket tárgyaltunk át oda-vissza, sokat nevettünk. Kaptam tippeket otthonra, amit egyre többször hív közösnek, miénknek, ezzel is lendítve magát az elszakadás felé… kaptam palántákat a kertembe, kaptam ígéreteket, amik be lesznek tartva (istenem, eddig csak fehér holló volt ez!). De a legeslegeslegeslegjobb az volt, amikor kiültünk a nyugszékekbe, ő szemtornázott (el akarja hagyni a szemüveg viselését jövő ilyenkorra) én meg csak ültem és fogtam a kávémat, és csak voltam.  Csak voltunk. És csend volt és meleg volt és nyugalom volt és csak mi voltunk. Nem kellett semmi, se szó, se érintés, csak lenni ott együtt. 

Kb 10 óráig volt időnk, tehát másfél óránk volt minden reggel. Akkor jött érte az apja és mentek a szőlőbe. Aztán délután jött hozzám is és csinált valamit az én kertemben is, vagy hozott valamit amit, megbeszéltünk. Metszett, ásott, velem volt. 

Hát kell ennél több? (Kell hát! Nemsokára lesz is!)

Amikor a kultúra kiveri

Vegyesek az érzelmeim a tegnapi nappal kapcsolatban. Alapvetően tökjó volt, élveztem nagyon, de a végére ott volt egy nyavalyás légypiszok, ami beette magát. Hihetetlen, hogy egy felnőtt (kötel 50 éves!!!) nő ilyen gyerekes legyen. Hogy ne tudjon felülemelkedni ezen a nemtudomhogymineknevezzem-jén. Sértődés, sértettség, kétségbeesés, féltékenység, irigység netán…?

Szép rendezvényt hoztak össze tegnapra, előadások, nem is akármlyenek! Tudományosan megalapozva, fényképekkel, tényekkel alátámasztva, komoly tudással a háttérben. Korabeli építészet, korabeli főzés, meg még egy-két téma, amiről lemaradtam. Nem akartam ebéd előtt menni, mert nem kértünk a rendezvényen ebédet, pedig az is korabeli volt, helyben főzték, a kornak megfelelő alapanyagokból, csak bográcsban és üstben. Ez megbocsátható, hisz itt nem volt hozzá korabeli konyha.

Hihetetlenül jó volt. Annyira hiányzott már,  jó volt végre, hogy egy engem is érdeklő, igazán felnőtteknek való eseményen ott lehettem! Ő is ott volt, naná! Csinosba öltözve. Korabeli csinosba 😀 Ültünk egymás mellet a sötétben az előadáson, pusmogtunk is, vihogtunk is, szorongattuk egyás kezét is. Szóval mutatkoztunk együtt, csordában, mert a fiai is ott voltak, ők is korabeliben. Én csak úgy civilen csinosba, a gyerekeim meg amolyan aranyosba. Ők is jól érezték magukat. Még mielőtt elmentünk, megkértem a nagyobbikomat, aki kicsit féktelen, hogy tegye meg nekem azt, hogy ne kelljen mindenáron rá figyelnem, szeretném az előadást figyelni, szeretnék kicsit lazulni, emberek közé megyünk, és ez nekem ünnepnapnak számít. Megértette és igyekezett is, de azért nem volt minden izgalomtól mentes a délután. Nem baj, az anyja sem tökéletes, úgyhogy le a kalappal előtte! Előttem meg azért, mert délelőtt IDŐBEN megfőztem, és boltban is voltam (Gyalog! Kicsit messze van, hegyreföl-dombonle és vissza!).

Mindentől függetlenül jó volt az egész, bár nem tudtam nem észrevenni a fényképezés okán mindenhol ott levő, de a csapatunk aktív és látható fajta munkájában egyáltalán részt nem vevő fentebb emlegetett hölgyet, amint helyezkedik olyan formán, hogy a fényképeken szerepeljek, de mégse. Iszonyatos energiákat fektet abba, hogy engem takarásban fényképezzen, már kb 3 éve. Ez dicséretes kreativitásra utal, akár kiállítást is lehetne már rendezni ezekből a képeiből. Van, amelyiken látszik a szoknyám, vagy csak a hajam, esetleg éppen háttal vagyok, vagy éppencsakhogy lemaradok. Jókat szoktam vigyorogni ezeken a képeken, de azért szomorú is vagyok. Ha épp olyan hangulatban talál, akkor még sírni is tudok rajta, mert az az igazság, hogy nem adtam okot erre az utálatra. 4 éve még jóban voltunk, meg előtte is. Beszélgettünk, szívesen fogadott (megteheti, olyan helyen dolgozik!), ha panaszkodott, szívesen meghallgattam, az a fajta vagyok, hogy itt be-ott ki (idézőjelben!), nem adok tovább semmit. Örültem, hogy megtisztel a bizalmával. Nekem túl sok mondanivalóm nem volt, nem szeretek panaszkodni, nagyon ritkán tör ki belőlem, konkrétan akkor, ha már nagyon összegyűlik. Az a típus vagyok, aki elvan magának, és ha kilép a házból, már nem bántják az otthoni dolgok. Nem állok neki rinyálni, hogy nincs pénz vagy hogy a gyerek ígyúgyamúgy, meg úgy egyáltalán mi folyik otthon a négy fal között. Ennek az az áldásos hozadéka, hogy alig ismernek, csak következtetnek, hallanak innen-onnan valamit és ez alapján ítélnek meg és el. A hölgy tehát úgy gondolja, hogy jó oka van erre az utálatra, merthogy mielőtt Ő belépett az életembe, vele is volt valamiféle viszonya. Nem tudom egészen pontosan, hogy mennyi ideig tartott, de az elmondottakból tudom, hogy mire én képbe kerültem, már egy éve nem volt köztük semmi. A hölgyemény talán még reménykedett vagy próbálkozott vagy hitt valamit, pedig már egyéb nők is megfordultak azidő alatt Nála, de ugye azokat nem ismerte. Állandóan figyelte Őt, rendszeresen gmail csevegőn vagy levelekben érintkeztek, amolyan semleges témákban, vagy muszájból csapatügyben, rendezvény ügyben. Mintha az anyja lett volna, minden lépéséről tudott, kritizálta, piszkálta. Annyira jól kitanulta Őt, hogy amikor még mi se tudtunk róla, hogy alakul valami köztünk, ő már látta, érezte, tudta. Nem semmi… A hétköznapokban a barátnőjével közösen jókat röhögtek Őrajta mindenféle általuk kitalált és kreált cikis dolgokért, beszólogattak neki, kínos helyzetekbe hozták, de Ő ezeket annyira nem bánta sose, tudott rajtuk röhögni, de sajnos valahol mélyen mégiscsak bántotta, mert csöppet belebetegedett. Azt tudni kell, hogy a kapcsolatukról én nem tudtam semmit. Egyrészt mert nem vájkálok mások magánügyeiben, másrészt nem jártam olyan körökben, ahol ez tudvalevő volt. A nagylyány hallott róla a suliban, de nekem ő sem mondta.

Nekem Ő az első pillanattól szimpatikus volt, de remélni sem mertem, hogy valaha egyáltalán szóba állunk egymással. Amikor beléptünk a csapatba, persze pár szót váltottunk, de mivel tudtam, hogy nős, mint férfi szóba sem jöhetett, meg egyébként sem kerestem senkit, elvoltam a magam mocsarában (amiről addig még nem tudtam, hogy az). Nekem Ő egy elérhetetlen felsőbbrendű lénynek számított, hallottam róla, hogy mennyire tanult, okos ember, képviselő testületi tag, miegymás. Én meg mint szürke kis gyüttment veréb, hogy is remélhetném, hogy akár csak haveri szinten is kialakulhat valami köztünk. Megtisztelve éreztem magam, amikor fogadta a köszönésem. Ha meg előre köszönt, hát attól egyenesen elpirultam. És még rám is mosolygott!!! Atya-gatya!

3 éve majális idején történt, hogy éjszaka összefutottunk az utcán. Hazakísértem egy lányt… Sétáltam… Najó, tényleg ez történt, de az igazi ok az volt, hogy nem akartam otthon lenni… és volt akkoriban egy nálam 10 évvel fiatalabb fiú akivel párszor összefeküdtünk, és egy ilyen kellemes pásztoróra reményében IS kóvályogtam a faluban. Ő meg polgárőrködött aznap. A falu közepén találkoztunk össze, voltak már ott páran a csapatból is meg más fiatalok is. Örültem, mert vele mindig jó volt összefutni, kedves, vicces, viccmesélős, kikapcsolódós. Akkor hangzott el az a bizonyos mondat, ami elindította köztünk ezt a mindent elsöprőt, ami a tudomány mostani állása szerint örökkéig tartó.

Lassan és nehézkesen indult, de megállíthatatlanul, és nem volt kérdés, hogy igen, ez Az AMI. Ezt el kellett fogadni, és bizony hónapokig tartott mindkettőnknek, mire úgy ahogy sikerült. Pár hónap után mesélte Ő, hogy volt köztük valami a hölggyel, de addigra már rég beindult az utálat-hadjárat, amitől csak lestem mint “halaszatyorba”. Akkor lett világos, hogy kb mi az alap, viszont nem értettem, hogy mit csináltam amivel így megsértettem. Mert semmit. Csak vagyok és kellek. Ő meg nem. Sose derült ki eddig, hogy mi az igazi ok, de én biztosan tudom, hogy nem én, hanem ő saját maga. Tehát nem is kéne, hogy érdekeljen, de mivel ritkán találkozunk, mindig meglep ez az ellenem folytatott nemtommicsoda. Szerintem már észrevették a csapatból többen is. A dolog abban nyilvánul meg, hogy ha valami úgy alakul, hogy tudnék segíteni, csinálni valamit, mehetnék  valahova, akkor addig csűri-csavarja a dógokat a háttérben, hogy nekem mégse kelljen  részt vennem semmiben. Ilyen módon nem jutottam el tavaly az expo-ra Ővele és még két taggal, helyette eltöltöttünk másfél napot a barátnőmnél azon a hétvégén (expo után eljött a barátnőmhöz, én már ott vártam). Most pedig így nem kell, hogy bármit is hozzak Pestről jövő héten (kanóc kellene, állítólag ott van spéci bolt), ehelyett majd csak magammal kell foglalkoznom és a találkozóval, amit már nagyon várok! Ez úgy történik egyébként, hogy amint tudomást szerez róla, hogy képbe kerülök, nekiáll agyalni és kitalálja, hogy hogy lehetne másképp megoldani. Pl hirtelen eszébe jutott, hogy nem kell Pestről hozni azt a kanócot, hát van ismerős aki tudja a beszerzést és majd rajta keresztül…. Hát nahát! Hogy én milyen jó hatással vagyok a meóriájára meg a kreativitására!

Igaziból sok jót köszönhetünk neki, mert több szabadságot kapunk ezáltal a ténykedése által, és egyszer úgyis eljön az ideje, hogy ezt mind megköszönjük neki! Jujdeboldoglesztőle!!!! 😀

A tegnapi szép napomat ez a bizonyos pesti kanóc dolog árnyékolta be egy kicsit, mert újra szembesülnöm kellett vele, hogy engem itten kéremszépen utálnak, de nagyon. Pedig már rég elfelejtettem. Nem tudom, hogy vége lesz-e ennek valaha, annyira már nem bánt mint eleinte, de bennünk van a kisördög és megragadunk minden alkalmat arra, hogy jól látható legyen az örömünk és a boldogságunk az ő utálatának ellenére, viszont mindkét szeme láttára. Mindezt nagyon diszkréten visszük végbe, hogy csak avatott szem vehesse észre a gesztusainkból és a nézéseinkből. Neki pedig extraéles szeme van rá. Rendszeresen, szinte minden nap eljárok a munkahelye előtt, ahol is igyekszem magam még jobban kihúzni és ragyogni ezerrel, hogy onnan a túloldalról az ablakból is jól látható legyen.

ÉS EZÉRT SZERETEK KÖNYVTÁRBA IS JÁRNI!

Napok

Hullámhegyek-völgyek, hol erőteljesebbek, hol enyhébbek. 

Próbálok túlélni, igyekszem felülemelkedni. Néha legszívesebben  beleordítanék a mindenségbe, amit Niki szokott a “Mindenből egy van”-ban:

NEM BÍROM AZ AMPLITÚDÓKAT!!!

Pedig de, csak hol könnyebben, hol nehezebben. És van, amikor sehogyse akarnám bírni, de muszáj mert vannak.

Még túl sokat élek befelé, de már egyre többet kifelé is. Kezdenek visszatérni az érzések, az illatok, a fények, a gondolatok, amiket akkor tapasztaltam amikor ide költöztünk. Volt bennem kétely, de töredéke annak, ami most van. Volt bennem öröm, hogy a sajátom és azt csinálok benne, vele, amit én akarok. Volt bennem lendület, volt bennem vágy. Ezek 3-4 év alatt úgy kikoptak, úgy eltűntek, mintha sose lettek volna. Az állandó visszarángatás, az állandó kizökkentés, az állandó “én szóótam”-ok, a “miértmentetekolyanmessze?!” című szemrehányások… Annyi lelkifurdalást és rossz érzést nyomtak belém az “otthagyottak”, hogy 3 év alatt egy mocsárban találtam magam. Még az exem is partner volt ebben. Nekem azt mondta, hogy dejó, hogy ilyen messzi, másoknak meg panaszkodott. Éreztem végig az őszintétlenséget, de úgy gondoltam, hogy majd idővel ő is megnyugszik, hisz ezt akartuk. Az ugyan furcsa volt, hogy aki már ennyi költözésen és jövés-menésen túl van, mit hisztériázik egy neki ismerős helyzetben, egy új élet, egy új nagy lehetőség küszöbén. A legelején még azt mondta, hogy ha nem fog működni, ha elküldöm, akkor neki vége lesz. Eszem ágában sem volt elküldeni, akartam ezt az egészet, voltak terveim, terveink, de benne sokkal több volt a kifogás meg az “úgyse”. Úgy gondoltam, hogy ez a korából fakad (14 évvel több mint én), majd látja, hogy én milyen lelkes vagyok és mennyire akarom, ésakkor majd húzom magam után. Persze nem így lett, engem is kellett volna noszogatni meg húzgálni. Akkor még nem tudtam, hogy ő erre nem képes. 

De már túl vagyunk ezen, nincs itt, újra én vagyok (meg a gyerekek) és újra kezdem érezni azt, amiért ide jöttem, amiért onnan el. Nagy segítség nekem ebben Ő. Még akkor is, ha csak néha, ha csak féligmeddig, ha még nem képes elszakadni amonnan. Egy felé akarunk menni, egy az irány, és megint érzem, hogy jó irány ez.

Van támogatás, van szeretet, van nevetés. 

És vagyok én még egyedül, és meg kell tanulni meglépni az első lépéseket. Meg kell tanulni elkezdeni valamit. Nem arra várni, hogy jöjjön a fehérlovashercegfi és lökjön rajtam egyet. De azért néha jön 🙂

Vizit

Vasárnap meglátogatott minket a nagypapa. A gyerekeim nagyapja. Szóval nem az én apám. Minden héten beszélünk telefonon, fontos neki, felhív minket és mindenkivel beszél pár percet. Szerintem ez jó dolog. A gyerekek is szeretik ezt.

Egyedül él egy nagy házban Pesten, a legidősebb unokája (exem nagylánya) igyekszik őt látogatni amikor csak teheti. 3 éves ikrek és zűrös magánélet mellett ez nem annyira egyszerű, de ő legalább megy és segít a párjával. Fákat kell metszeni, bokrokat, tetőre mászni, ilyesmi. Egy 74 éves nagypapa ne is csináljon már ilyesmit!

Szóval! Most, közel egy év után jutott el az öreg odáig, hogy végre rá merjen kérdezni hogy most tulajdonképp mi is volt ez az egész. Istenem, ha belegondolok, hogy én is így féltem kérdezni vagy beszélni bármiről…. és emlékszem, hogy anno egyszer apukám is nyugtatót vett be hogy valamiről beszéljen anyukámmal. És anyukámat hibáztatta, hogy nem lehet vele normálisan beszélni… ez annnnnnyira de annyira hihetetlen már innen nézve!!! Szóval mi volt ez és miért, és hogy azt mondta a fia, hogy én küldtem el.

Nanáhogy azt mondta! Ez történt!

Őt is piszkálta az öreg, hogy milyen dolog az, hogy a gyerekeket így hátrahagyja, ez meg mindenféle homályos magyarázatokkal jött, amit egy ilyen korú és ilyen maradi gondolkodású ember nem fog érteni. Pl: “nincs egymással dolgunk” 

HÜLYE

HÜLYE

HÜLYEEEE!!!!!!!

Perszehogy nincs, ez oké, DE EZT HIÁBA MONDOD CSEZMEG AZ APÁDNAK, NEM ÉRTI!!!! Miért olyan nehéz úgy beszélni valakivel, hogy az értse!? Az önzőség netovábbja! Annyi lehetőség van! Pl mondhatná azt is, hogy nem akar beszélni róla. Vagy azt, hogy semmi köze hozzá. Azt is, hogy nem tud róla beszélni (mert nekem mindig ezzel a dumával jött elcsukló hangon, ahányszor csak elé álltam az utóbbi egy év alatt!). De hogy olyan formában fogalmazzon, ami most neki épp kurvára tetszik és csak a “bennfentesek” értik, az ÖNZŐSÉG!!! Panaszkodott nekem, hogy az apja piszkálja és hogy hiába magyarázza neki, hogy ez most így meg úgy és “nincs dolgunk egymással”. Én pedig közöltem vele, hogy hülyegyerek, ezt nem fogja érteni! Mondd meg neki, hogy én küldtelek el és kész! Merthogy ez történt! A francér kell ilyen fellengzős magasröptű primitív dumát elejteni?! Az igazság a legegyszerűbb, semmi spirituális meg földöntúli nincs abban, hogy nem jó nekünk együtt és elküldtem. (Egészen pontosan megkérdezte, hogy hazajöjjön-e még a pesti munkája után, vagy inkább keressen arrafelé valamit, tehát nekem kellett eldönteni megint, ami egyértelmű volt.)

Szóval a Papa teljesen összetörve rákérdezett, hogy tényleg, és miért küldtem el. Gondolom, arra számított, hogy töredelmesen és félig a föld alá süllyedve bevallom, hogy én bizony beleszerettem valaki másba. Na hát nem ezt mondtam! Mert nem is ez volt a probléma itten kéremszépen! Elkezdtem sorolni, hogy mik voltak azok a dolgok, amik miatt idáig jutottunk. Benne volt minden, de minden, a költözés előtti és utáni időszak is. Szegény Papa, próbálta nekem előadni, hogy dehát a gyerekek, meg a gyerekeknek apa kell, és az a NORMÁLIS, hogy apjuk is van. Aztán jött azzal (na itt kezdett kiakadni a kallantyú nálam!), hogy nem kellett volna gyereket vállalni ha ilyen a kapcsolat. Óistenem, hát ki tudta azt, hogy ez egy ilyen kapcsolat?! Ez milyen gondolkodás már?! Összejövök valakivel, látom, hogy milyen már az első percben (merez így van, nem?!?!?! VÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!), ésakkor együtt maradunk és okosan nem szülünk!

Ó MÁJ GÁD!

Ezt még valahogy kulturáltan tudtam fogadni, még erősen érzékeltem, hogy ez az a bizonyos gyöp, amit belenevelnek az emberbe társadalmilag. Szépen elmondtam, hogy akkor és ott biza még nem derült ki, hogy nem vagyunk jó páros, hisz voltak körülöttünk annyian, de annyian, hogy tökéletesen el voltunk látva minden szempontból. Volt szórakozás, beszélgetés, jövés meg menés. Csak nyugodt pillanatok nem. Ezekben az években született az első közös gyerekünk. Visszagondolva csak én akartam igazán, ő meg belement. Ő el lett volna a lányommal simán, aki akkor 7 éves volt, de nemet mondani derogált! Ez azóta sem változott.

A Papa ingatta a fejét, nem tetszett neki ez sehogyse. A második közös babóc nem volt úgymond tervezve, jött, mert jönnie kellett és tényleg kellett. Igazi kis ajándék. Nadehát hogy szabad ilyet, hogy gyereket szülni… és hogy ő nagyon szereti ám a gyerekeket, de akkora felelősség, hogy nem mert többet vállalni (inkább elküldte a volt feleségét abortuszra… az meg elment. És azóta sem tette túl magát rajta az öregasszony, hányszor, de hányszor mondta, hogy ő egy egész focicsapatnyi gyereket szeretett volna mindig is, de a férje… Nem sajnálom, mert ő is minden kínját másra fogja. No comment! Nem akarok ebbe belemenni, már sokat beszéltünk és olvastunk erről). A Papa nem fogja sose megérteni, se elfogadni az én nézetemet erről a dologról. Azt hiszi, hogy egy kínlódás az életünk. Pedig én nagyon jól érzem magam és szerintem a gyerekek sem szenvednek hiányt. Ők is megkönnyebbültek, hogy nincs az a feszkó körülöttük. Nekem ez mindennél fontosabb. Aztán hogy mi van a ház körül… majd visszaszokom lassan arra, hogy érdekeljen és akarjam, megerősödöm fizikailag újra és bármit bírni fogok ÚJRA!

Szó szót követett, mondtam a gondokat, soroltam, hogy mik voltak a problémák, a lényeg, hogy nem ugyanazt akartuk mi ketten. Erre mit mond az öreg:

“NEKED KELLETT VOLNA MEGNEVELNI ŐT”

TESSSÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉK?!?!?!?!?!

Na itt fordult meg velem a világ, szerintem én is ugrottam egy dupla Ritzbergert meg három leszúrt Lutzot. És nagyon higgadtan, de annál hevesebben tudtára adtam, hogy nincs az a törvény vagy erő vagy bármi, ami arra kényszerítsen, hogy egy életet szenvedjek le valaki mellett! Ha egyszer tévedtem, korrigálom, de nehogymár egy 40-50 éves embernek én mondjam minden nap, hogy MOST  van vacsora-fürdetés-fektetés ideje, MOST van hét óra, hogy igenis etesse már meg a gyerekeket ha már ő úgyis ébren van reggel és ők is, és ne engem várjon hogy felébredjek és csináljak reggelit!!!! 

“NEKED KELLETT VOLNA MEGNEVELNI”

Itt jöttem rá, hogy fölösleges bármit mondani. Az öreg vagy tudomásul veszi, hogy nekem az ő fia lópittyet sem ér (nemcsak ő, hanem az összes ilyen típusú hapsi SEM), vagy nem, de igaziból letojom jó nagy ívben. Megkérdezte ugyan, hogy miért, de nincs erre jó válasz, megértésre, értésre nem számíthatok a részéről. Kénytelen lesz elfogadni hogy így döntöttem. És nagyon örülnék neki, ha túltenné magát ezen végre, mert én már nem akarok többet rágódni rajta! Döntöttem és jól döntöttem! Néha bevillan egy pillanatra, amikor találok valami programot ahova szívesen elmennék, de nincs aki a gyerekekkel lenne addig, hogy talán mégse kellett volna így… de ennyit tényleg nem ér az egész! El fog jönni az ideje, hogy nagyobb mozgásterem legyen. És addig is boldogabbak és nyugodtabbak leszünk. Előbb-utóbb rend is lesz. 

Valljuk be, de őszintén, hogy mi, akik ilyen bonyolultul vagyunk összerakva, mi, akik kattogunk megállás nélkül, akármi is van, szabadok tudunk csak lenni, különben meghalunk! És van az az ember aki mellett lehet szabadnak lenni. A rabságnál, a hibás döntésnél az egyedüllét is százszor jobb! Az még nem egyenlő a magánnyal. És nem, nem, NEM fér bele egy állandóan útban fekvő, tv-t bámuló, körbeugrálást elváró, munkájától kifáradt, gyerekeket picsába elküldő (mertnemlátomnemhallomatévét!), tanulásban segítés alatt baszogatást értő, “szeressémervagyok”, “aszomszédnakmindentésbármit”, HADDNESOROLJAMTOVÁBB izé!

Juj de fel vagyok most dúlva!

Elmúlik ám, semmi gond.